Nyolcvanegy éve történt. 1944 decemberének végén Budapesten elhurcolták, majd a Duna-parton kivégezték Richter Gedeont. A holtteste soha nem került elő. A neve azonban túlélte mindazt, amit ellene elkövettek.
Ma, amikor a Richter név hallatán egy világszínvonalú gyógyszergyárra gondolunk, könnyű elfelejteni, hogy ez a történet nem egy vállalatról indult, hanem egy emberről. Egy árva gyerekről, aki a tudásban, a munkában és a felelősségvállalásban találta meg azt az utat, amely végül a modern magyar gyógyszeripar megszületéséhez vezetett.
Richter Gedeon 1872-ben született. Gyerekkorát korán beárnyékolta a veszteség: szüleit elveszítette, és neveltetése nem volt könnyű. Mégis, már fiatalon világossá vált számára, hogy a tanulás az egyetlen biztos kapaszkodó. Gyógyszerésznek készült, és egyetemi tanulmányait kiemelkedő eredménnyel végezte el. Nem elégedett meg azzal, amit itthon tanult: külföldi tanulmányutakon ismerkedett meg azokkal a korszerű módszerekkel, amelyek akkoriban még ritkaságnak számítottak Magyarországon.
A századforduló idején a gyógyszerészet többnyire patikai keretek között működött: kis mennyiségben, kézzel készített szerekkel. Richter azonban felismerte, hogy a jövő a megbízható minőségben, az ellenőrzött gyártásban és a tudományos alapokon nyugvó fejlesztésben rejlik. Amikor megvásárolta a Sas Patikát, nem csupán üzletet vett: laboratóriumot épített, kísérletezett, fejlesztett. Ez a szemlélet volt az alapja mindannak, ami később kinőtt belőle.
A patikai laborból néhány éven belül üzem lett, majd gyár. Kőbányán indult el az a folyamat, amelynek eredményeként a Richter-gyár nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is elismertté vált. Richter számára azonban a növekedés soha nem vált öncéllá. A minőség, a kutatás és a szakmai felelősség mindig előbbre való volt a gyors terjeszkedésnél. Ez a hozzáállás tette lehetővé, hogy a vállalat a két világháború közötti időszakban is stabil maradjon.
A harmincas évek végén azonban egyre világosabbá vált, hogy a teljesítmény és az érdem egyre kevesebbet számít. A zsidótörvények fokozatosan szorították ki Richtert abból a világból, amelyet maga épített fel. Előbb a vezető szerepét vették el tőle, majd a jelenlétét is korlátozták. Egy ideig még tanácsadóként dolgozhatott, később különféle mentességek is védelmet ígértek – de ezek a védelemek papírvékonynak bizonyultak.
Fontos, és nehéz mondat ez: Richter Gedeon elmehetett volna. Volt rá lehetősége. Külföldi kapcsolatai, útlevele, menekülési útvonala is volt. Mégsem ment. Nem akarta hátrahagyni a gyárat, az embereit, azt az életművet, amelyet évtizedek alatt felépített. Döntése nem hősi póz volt, hanem makacs felelősségvállalás.
1944 őszén, a nyilas hatalomátvétel után minden korábbi védelem értelmét vesztette. A terror nem tett különbséget rang, életkor vagy érdem alapján. December végén Richtert elhurcolták. A Duna-parton végezték ki, sok más áldozattal együtt. A teste eltűnt a folyóban, ahogy annyi másiké is azokban a hetekben.
A nyilasok azt hitték, ezzel lezártak egy történetet. Tévedtek. Richter Gedeon életműve túlélte a korszakot. A tudás, amelyet felhalmozott, a szemlélet, amelyet meghonosított, nem tűnt el a Dunával együtt. A neve ma is ott van gyógyszereken, kutatóintézeteken, ipari fejlesztéseken. De a megemlékezés nem a cégről szól, hanem az emberről.
Arról az emberről, aki árvaságból indult, patikából gyárat épített, és aki a legsötétebb időkben sem volt hajlandó megtagadni azt az országot, amelynek dolgozott. Richter Gedeon története nemcsak a múlt része. Figyelmeztetés is: egy ország akkor veszít igazán, amikor a tudást, a munkát és a tisztességet nem megvédi, hanem kiszolgáltatja.
Nyolcvanegy év telt el. A Duna folyik tovább. A kérdés az, hogy mi mit kezdünk az emlékezettel.